- Bassza meg, bassza meg, bassza meg! Nem lehetek ennyire szánalmas kis nyomoronc lúzer béna pöcs!- duzzogott magában a teljesen kétségbeesett Samu. A bérszámfejtésről az egyik hiperaktív, huszas csaj ugyanis nemes egyszerűséggel az íróasztala közepére dobott egy vastag újságbálányi úbé negyvenes formanyomtatványt. Majd a gyök kettesre gyalult agytekervényű, Cosmopolitan alapján szabott feje közepén vörösen tátongó nyílásából mindösszesen ennyit böffentett ki:
- Na Samu bácsi, tolja ide a köteg tetejére a saját úbé negyvenesét, oszt má’ itt se vok!- Tudod kit bácsizzál, felpörgetett koxos bige! - gőzölgött magában Samu. De persze szó nélkül a papírkupac tetejére tolta a saját nyomtatványát. Amit ez a kis nyomulós faszpörgettyű bevisz a Data room-ba és a kutya se néz rá az elkövetkező négyezer évben. Aztán, persze ha még meglesz, a régészeknek majd kordokumentumként remek csemegéül fog szolgálni. De Samu szart az egészre. Még az imént előrehajoló kis bérszámfejtő bige rózsaszín forrónacijából kivillanó tűzpiros tangabugyi oldalpántok se hozták lázba. Pedig az efféle színtévesztett ízléstelenségekre igencsak be szokott indulni. Most azonban magába roskadtan ült négy év megfeszített kreatív munkájának hűlt helyén. Egy teljes olimpiai cikluson keresztül pátyolgatta, dédelgette, szépítgette, építgette remekművét, amit ez a nyámnyila süvelvény a hirtelen rázúdított irathalmazzal Katrina- hurrikánként, vagy még inkább Hirosimára dobott atomként semmisített meg. De igazságtalanság lenne rátolni a felelősséget. - Én nem voltam elég éber. – vonta le a következtetést. Pillanatnyi mély letargiáján azonban nem sokat osztott-szorzott, hogy magát, avagy mást vádoljon a tragédiáért.
– Percek alatt legalább négy évet öregedtem, hótziher, hogy őszes hajam átment teljesen deresbe, de ki nem szarja le! – legyintett totálisan kireszetelt, kába, üres tekintettel maga elé bámulva. – Nincs, vége, vagyis már biztos ott van a polc alján a Data room-ban, csak a sok-sok papír súlyától, mint valami horrorisztikus herbárium-holokausztot megjárt, kétdimenziós amorf paca éktelenkedhet. De az már gyakorlatilag csak a hűlt helye. A súlyos papírnehezék miatt tuti, hogy esély sincs a visszagyúrására. Istenem, pedig még bármi lehetett volna belőle! Tűzoltó, katona, legyeket terelő nyulász! Visszafordíthatatlanul elemésztődött a (félig-meddig) tisztességesen megőszült, negyven felé araszoló Samu barátunk egyetlen kreatív öröme. Mintha Rodin szobrait még a Mester élete alatt egy őrült Herkules egytől-egyig miszlikre csapta volna egy húszkilós betontörő kalapáccsal. Talán most temeti el végleg ifjúkorát, amikor még spanjaival jobbnál-jobb saját ötleteiken agyaltak. Cumbájspill még a gimiben, amikor Tibi haverjával néhány csöpp tonhalkonzerv-olaj segítségével használt női bugyikat hamisítottak. Többet kerestek vele, mint a sok mintakövető droid osztálytársuk egész nyáron az Ikeában! De hol van ez már! Több mint húsz éve, Tibit is már vagy jó öt éve ha utoljára látta. Osztályvezető-helyettes lett a PSZÁF-nél. A lényeg a lényeg, hogy minden veszve. A (legalább) galambtojásnyi, puhán tartott fikagömbjének lőttek. Pedig még a szabijait is a formálható állag fenntartásához igazította.
Következik: Részmunkaidős Kinga, akit mindenki meg akar dugni
De csak kedden! És aztán munkanaponként egy-egy.